Bevállalom: amikor teljesen egyedül kattintasz rá a „Foglalás” gombra, és nem áll mögötted semmilyen utazási iroda, vagy szervező, van egy apró gyomorgörcs.
Mi van, ha a szállás nem úgy néz ki?
Mi van, ha lekéssük a csatlakozást? De aztán megérkezel, és rájössz, hogy a félelem tök felesleges volt.
Ott állsz a kulcsokkal a kezedben, és minden pontosan olyan, ahogy eltervezted. Senki nem rángat reggel hétkor buszos városnézésre, nem kell idegenekhez alkalmazkodni, és akkor mészkávézni, amikor csak kedved tartja.
A legnagyobb királyság pedig a szabadság és a felfedezés öröme. Ha szigetre megyünk, imádjuk bejárni a környéket: Szantorinin vagy Cipruson a sziget egy részét teljes nyugalomban fedeztük fel.
Viszont Kefalónia, Zakinthosz vagy épp Tenerife, ott egyszerűen muszáj az egész szigetet körbe gurulni, mert minden kanyarban egy újabb képeslap-látvány várt. Ott nem volt kérdés, mikor megyünk, merre induljunk.
Természetesen a második alkalommal tenerifei utunk alatt már ismertebb volt, és az alapján kerestük fel a helyeket, az alapján választottunk útvonalat. Tudjuk azt is, hogy ad hoc döntéseknek nem mindig pont az a vége, amiért meghozzuk…de akkor is, sokkal jobb, és túl sok alkalommal lett emlékezetes (nem tökéletes!) élmény belőle, hogy ezt a stílust feladjuk 😊
Ezzel szemben ott volt a milánói utunk, ami egy teljesen más dimenzió volt. Ott konkrétan csak és kizárólag tömegközlekedtünk – ami szuper volt, még ha a végére már úgy érzi az ember, mintha vakondként élné az életét a föld alatt. Viszont így a város egy teljesen elrejtett, föld alá dugott részét is megismertük! Aztán amikor felbukkantunk a Garibaldi állomás környékén, a szemünk elé tárult a modern Milánó a zseniális Vertikális Erdővel (Bosco Verticale) – na, az a kontraszt brutálisan jó volt. Itt hosszas szervezéssel, és mindennel is foglalkozni lehetne: így megoldható a Comói-tó meglátogatása. Természetesen nem nekünk: felpattantunk a járatra, átszálltunk és alig egy óra múlva már a megállóból
Mivel a saját tempónkban megyünk, simán belefér 1-2 olyan extra kanyar is, ami egyetlen klasszikus útikönyvben sem szerepel.
Például elhajtani a kereszteződésben egy másik irányba, mert az irányító rendezői balra gondolt…és így pár utcával arrébb érdekesebb homlokzattal ellátott ház előtt haladunk; vagy épp a ciprusi meglepetés számunkra: a sétáló-utca az út középen helyezkedik el. Viráglugassal majd egy kilométeren keresztül. (ebben nem vagyunk biztosak, de hogy olyan hosszú, hogy a végét nem láttuk, az biztos) Ez is a véletlen műve volt, hogy ott lehettünk.
És a legjobb rész: a büdzsé! Mivel kihagytuk a közvetítői díjakat meg a felesleges felárakat, az így megspórolt pénzt arra költöttük, amire valóban érdemes volt. Azokra a beülős lehetőségekre, ahol nem számít az idő. Csak úgy ott voltunk. Egyik alkalommal egy angliai szurkolótáborral futottunk össze séta közben. Egy kávéra és egy süti ugrottunk be a szomszédba. De megálltunk egy pillanatra a srácoknál is; még úgy is, hogy rendőri felügyelet volt nem messze tőlük.
Persze a végén a kötelező kör sem maradt el – mert legyünk őszinték, hűtőmágnes nélkül nem utazunk haza. Ez nálunk szent és sérthetetlen szabály, bárhol is járunk a világban.
Igen, mindent magadnak elintézni néha macerás. De amikor ott ülsz egy kézműves kávéval a kezedben, és tudod, hogy ezt az egészet te raktad össze pillanatról pillanatra… na, az az érzés semmivel sem pótolható.